Muzsikás hétköznapjaink, ünnepeink adnak indítást az alábbi bekezdésekhez:

Bencze Imre:
Édes, ékes apanyelv

Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót.
Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.
Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek.
Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek?
Csók – ha adják – százával jó, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.
Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden,
Mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.
Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet.
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.
Több szélhámost lefüleltek,
Erre sokan felfüleltek,
Kik a népet felültették,
Mindnyájukat leültették.
Foglár fogán foglyuk van.
Nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.
Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.
Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?
Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
Országának nevében a követ követ követ.
Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen,
Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.
Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.
Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját,
Ingyen strandra lányok mentek,
Minden előítélettől mentek,
Estefelé arra mentek,
Én már fuldoklókat mentek.
Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget.
Megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem,
Anyósomat megértem, én a pénzem megértem.
Hiba mentes mentő vagyok,
Szőke Tisza partján mentem,
Díszmagyarom vízbe esett,
Díszes mentém menten mentem.
Szövőgyárban kelmét szőnek.
Fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs
lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent.
Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
Hagyma lapult kosarában, meg egy adag körözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott.
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?
Díjbirkózó győzött tussal,
Nevét írják vörös tussal,
Lezuhanyzott meleg tussal,
Prímás várja forró tussal.
Határidőt szabott Áron,
Árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon,
Kitartásod meghat Áron.
Felment - fölment, tejfel - tejföl, ...
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.
Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen,
Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg?
Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok?
Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok?
Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer.
„Kedves egesz seggedre!” köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: „tevéd, tévéd, téved,
Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.”
Pisti így szól: „Kimosta anyukám a kádat!”
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: „Enyém, enyéd, enyé”,
Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv, remélem meggyőztelek barátom,
Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon!


Adótörvények

Élenjáróknak: hangadó
Gyászolóknak: hamvadó
Szépkorúaknak: lankadó
Öngyilkosjelölteknek: feladó
Narkolepsziásoknak: szunnyadó
Alváshiányban szenvedőknek: fáradó
Zenészeknek, énektanároknak: Cé a dó
Karmestereknek, karnagyoknak: hang-adó
Túlsúlyosoknak: puffadó, dagadó, has-adó
Rohanó életmódot folytatóknak: szaladó
Könyvelőknek, matematikusoknak: számadó
Kissé sem konzervatívoknak: haladó
Extrém stílust követőknek: sikkadó
Divatdiktátoroknak: mérvadó
Mosodai alkalmazottaknak: száradó
Szakmunkásoknak: szakadó
Örömlányoknak: lyukadó
Szégyenlősöknek: sápadó
Fagyizóknak: olvadó
Szomjasoknak: tikkadó
Horgászoknak: hal-adó
Szülő nőknek: életadó
Atomfizikusoknak: hasadó
Visszafogottaknak: mértékadó
Karosszérialakatosoknak: horpadó
Vendéglátósoknak: fogadó, vigadó
Rádiós, tévés szerkesztőknek: híradó
Fogorvosoknak, szájbetegeknek: fog-adó
Agyzsugorban szenvedőknek: sorvadó
Gyomorbántalmazottaknak: pukkadó
Reumás betegeknek: zsibbadó
Pattanásos bőrűeknek: fakadó
Orvosoknak: hála-adó
Hívőknek: hálaadó
Ingatlanközvetítőknek: eladó-kiadó
Sportrendezvényen szurkolóknak: rangadó
Magas katonai beosztásúaknak: rang-adó
Munkahelyteremtőknek, foglalkoztatóknak: munkaadó
Tépőzár-készítőknek: tapadó
Rágógumizóknak: ragadó
Félősöknek: borzadó
Okosoknak: ötletadó
Tipp-mixelőknek: tippadó
Virágárusoknak: hervadó
Felelőknek: válaszadó
Ünnepélyes megnyitóknak: átadó
Tartozóknak: megadó
Kölcsönzőknek: visszaadó
Színházi öltöztetőknek: ráadó
Szerelmeseknek: odaadó
Nemmel válaszolóknak: tagadó
Közösséghez tartozóknak: tag-adó
Későn távozó vendégeknek: maradó
Nagytestű kutyatulajdonosoknak: mar-adó
Udvarias tömegközlekedőknek: helyadó
Napfelkeltét bámulóknak: pirkadó
Kamaszoknak: lázadó
Betegeknek: láz-adó


ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ
(székelyföldi rigmusokkal)

Adjon Isten minden szépet,
Irigyeknek békességet,
Adjon Isten minden jót,
Hazug szájba igaz szót.
Hontalannak menedéket,
Éhezőknek eleséget,
Tollat író kezébe,
Pulyát asszony ölébe.
Legényeknek feleséget,
Szegényeknek nyereséget,
Áfonyát a havasra,
Pisztrángot a patakba.
Istenhitet a pogánynak,
Hű szeretőt a leánynak,
Szép időben jó vetést,
Szomorúknak feledést .
Sarkvidékre hideg telet,
Az árváknak jó kenyeret,
Fegyvereknek nyugalmat,
Szelíd szónak hatalmat.
Betegeknek egészséget,
Fuldoklóknak reménységet,
Vitorlának jó szelet,
Napfényből is öleget.
Jó lövést az ordasokra,
Nyíló ajtót vaskapukra,
Vándoroknak fogadót –
Isten adjon minden jót!


Recept

Végy 12 hónapot!
Tisztítsd meg az aggodalomtól, keserűségtől, oszd 30 vagy 31 részre, egyet pedig 29-re, hogy a készlet pontosan fussa az egész évre.
Hozzávalók:
Egyharmad munka
Kétharmad derű és humor
Tégy hozzá 3 kiskanál optimizmust egy evőkanál béketűrést és egy csipetnyi tapintatot.
Az egészet öntsd le jó adag szeretettel!
A kész fogást díszítsd apró figyelmességek zöldjével és tálald fel minden nap vidáman egy jó csésze üdítő ima mellé!
Boldog, Isten áldotta, békés Újesztendőt!


Gyerekszáj
Az anyukákra nem szokás kiabálni, ők hasznosak.
A Nagyi azért kövér, mert tele van szeretettel.
Az orvosok azt mondják, hogy a halálos betegségek a legrosszabbak.
Nem vagyok megkeresztelve, de azért be vagyok oltva.
Az életbiztosítás egy olyan pénz, amit az kap meg, aki túléli a halálos balesetet.
Nem tudom hány éves vagyok, mert ez állandóan változik.
Nagyon megijedtem, amikor Anya megbetegedett. Azt hittem Apu fog főzni ránk.
A teheneknek nem szabad gyorsan futniuk,hogy ki ne lötyögjön a tejük.
A férfiak nálunk csak egy nővel házasodhatnak. Ezt úgy hívják, hogy monotónia.
Nem értem miért haragszik annyira Anya, hogy összetörtem a vázát. Úgyis már öreg volt, meg kínai, – nem is a miénk!


A tanító néni megkéri Pistikét, mondjon egy mondatot, amiben a szekér meg a ló benne van.
–A ló húzza a szekeret...
–Jól van Pistike, most ugyanezt parancsoló módban.
–Gyí....


–Papa, hogy hívták Ádám anyósát?
–Ádámnak nem volt anyósa, ö a Paradicsomban élt...


Két egér beszélget a kamrában:
– Rád fog esni a margarin!
– Rám, a margarin?


Márai Sándor

Az ünnepekről

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg a hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben...


Szent Cecília

Rómában a Santa Cecilia in Trastevere  templomban az oltár előtt márványból készült csodálatosan szép, fekvő nőalak látható. 1599-ben nyitották fel a Szent Cecíliának tulajdonított koporsót és a testet épségben találták. A szobrász Maderna is jelen volt az eseménynél, és a látvány hatására alkotta meg remekművét .
Szent Cecíliát V. századi legendák említik először. A III. században élt, előkelő családból származó leány már fiatalon Istennek szentelte magát. Esküvőjén is tisztaságáért imádkozott. Pogány vőlegényét beavatta titkába, megtérítette őt is és annak fivérét is, akik keresztény hitük miatt hamarosan vértanúhalált haltak. Mivel Cecília sem volt hajlandó a pogány isteneknek áldozni, saját lakása fürdőjében meg akarták fojtani. Hiába próbálkoztak, így nem sikerült megölni őt, ezért fővesztésre ítélték, de a harmadik csapás után is napokig élt még. A háza fölé épült a fent említett templom, és a bejárat alatt ma is látható egy római kori fürdőhelyiség.
Szent Cecíliát a hangszerkészítők, a muzsikusok, főleg az orgonisták és a szent zene művelői tekintik védőszentjüknek, az Országos Magyar Szent Cecília Társulat is az ő nevét viseli. Ez a tisztelet a XV. századig nyúlik vissza, és arra az eseményre utal, hogy Cecília az esküvőjén, a hangszerek felcsendülésekor szívében egyedül az Úrnak énekelt.
Attribútumai: a vértanúság pálmája és koszorúja, virágkoszorú, a halálát idéző kard, nyakseb, a tisztaság lilioma, később a reneszánsz és a barokk korban különféle hangszerek. Sokszor ábrázolják orgonánál ülve vagy egyéb hangszeren játszva. Barokk templomokban orgonákon, orgonakarzatokon is gyakran látható a képe.
Ágota


Székely viccek

Az öreg székely kegyetlenül be van nyomva, mint a rajzszög, s a kocsmából hazafelé tart a szekéren bóbiskolva. Meglátja a rendőr, s megállítja a fogatot
– Bátyám, maga olyan részeg, hogy majd lefordul a kocsiról, szerencsétlen ló meg csak megy a feje után, még baleset lesz belőle.
Az öreg székely csak mordul rá egyet. A rendőr intézkedés gyanánt a következőket mondja:
– Bátyám, látva a jelenleg állapotát, mit szólna ahhoz, ha most elvenném a lovát?
A székely meghúzza a vállát, s közli :
– Mit szólhatnék? Rendőr vejem még úgysem volt!

Az öreg székely utazik a vonaton, a kalapja mellé tűzve egy jegy. Jön a kalauz, kéri a jegyeket, bérleteket. Az öreg erre elkezdi aggódva keresni a jegyet. A kaller, látván a jegyet a kalapra tűzve, gondolja, hogy megvicceli az öreget.
– Tudja mit öreg, mire végigellenőrzöm a kocsit, meglegyen a jegy!
Az öreg székely csak ül nyugodtan. Végez a bakter, odalép az öreghez kérdi:
– megvan a jegy, öreg?
A székely erre elkezdi még kétségbeesetebben keresni a jegyet. Közben beérnek a végállomásra. Így szól a bakter:
– Na öreg most az egyszer elengedem magát!
Az öreg leszáll, a kaller dagadó kebellel kihajol az ablakon és így szól:
– Ott van a jegy a kalapjára tűzve!
Mire az öreg székely:
– Tudom fiam, az a múlt heti.

Az öreg székely részegen megy haza, és beleesik a kútba. Kirohan hozzá az egész család, leengedik a kötelet és elkezdik felhúzni. Mikor kibukkan a feje a kútból, elkezd rettentően nevetni. Mondja neki az asszony:
– Ember, mit röhögsz, hisz épp hogy csak megmentettük az életed!
– Azon röhögök, hogyha elengedném a kötelet, hogy seggre esnétek!

Az öreg székely elkezd fohászkodni a Jóistenhez:
– Édes, drága Jóistenem, én olyan nagyon szeretem a feleségemet, hogy mindenemet odaadnám érte!
– Ne engedd, hogy beteg legyen, legyek inkább én!
– Ne engedd, hogy szenvedjen az életben, szenvedjek inkább én!
– Ne engedd, hogy özvegy legyen, legyek inkább én!

Négy székely ül körben egy asztalnál. Az asztalon egy flaska áll. Az első megfogja, húz belőle egy nagyot, lerakja az üveget. A második szintén megfogja, húz egy nagyot, lerakja. A harmadik szintén. A negyedik is meghúzza, majd miután lerakja, megszólal:
– Ez petróleum!
Az első végigméri és megszólal:
– Az.
(Éva-Gábor)


Kedves Tamás,
nem akartam zavarni a vasárnap esti hangverseny után, úgyhogy most szeretném megköszönni a Stabat Mater-ben való éneklés lehetőségét. Nagyon szeretem Pergolesinek ezt a művét, és amikor kórustársa szólt, hogy szabad a vásár, iszonyúan megörültem neki, hogy végre egyszer én is részese lehetek – nem csak mint hallgató.
Örömmel jöttem péntekenként a próbákra, és érdekes volt figyelnem, hogyan lehet hangokról/zenéről úgy beszélni-tanítani-magyarázni, hogy az éneklő pontosan megérezze, mikor, hogyan használja a hangját!
Szóval köszönöm még egyszer a lehetőséget,

üdvözlettel és Áldott Húsvétot kívánva
Anna


Fekete István: Rorate

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.
A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”
Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.
– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a halotté...
– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
– Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, már elmúlott.
– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony a mai világban...
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom...
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.



Hosszú évek után végre kiderült, hogy rosszul írták a Chargoggagoggmanchauggagoggchaubunagungamaugg-tó, a Nipmuc indiánok lakhelyének nevét az Újvilágban. Az elgépelést egy helyi lap leplezte le. Az ügy feltárásába számos kutató kapcsolódott be, mivel a tó nevének kéttucat ejtési módja ismert. Végül arra jutottak, a 45 hangzós „Chargoggagoggmanchauggagoggchaubunagungamaugg” a korrekt betűzés. Így azok a táblák, amelyekre „Lake Chargoggagoggmanchaoggagoggchaubunaguhgamaugg” volt írva, javítandók, mert a huszadik helyen egy „o”-t „u”-ra cseréltek, és a 38-on egy „h”-t „n”-re. A helyi Fogyasztói Kamara most az után kutat, aki először festette fel a nevet rosszul , hogy kötelezze őt, javítsa ki azt. A Chargoggagoggmanchauggagoggchaubunagungamaugg-tavat a helyiek csak Webster-tónak nevezik.

Kérdő jel

A magyar liturgikus örökség nyomon követhető emlékei majdnem ezer esztendőre néznek vissza. Ennek átörökítőit csekély részben ismerjük csak név szerint, döntő többségük anonymusként adta tovább a szüleitől, nagyszüleitől ajándékozott hagyományt. Legendáról-legendára, imáról-imára, kéziratról-kéziratra, énekről-énekre. A felhalmozott kincseket időről-időre összegyűjtötték tudásukkal, felelősségükkel okosan sáfárkodó elődeink: Károli Gáspár, Tinódi Lantos, Pálóczi Horváth, Kájoni János, Pázmány, Zrínyi –, vagy hozzánk közelebb érve – Kodály, Lajtha László, Erdélyi Zsuzsanna, Kallós Zoltán mindezt csak azért tudta megtenni, mert névtelen közösségek számolatlanul örökítették át mindazt, amit generációk szájról-szájra egymásnak adhattak. E hagyománynál nincs erősebb, nincs színesebb és nincs hűségesebb hagyaték. Értékmegőrző minden gesztusa. Nem hajtják érdekek, nem befolyásolják gazdasági mutatók, sem politikai rendszerek. Sőt, minél erősebb a nyomás, rétegei annál keményebbre préselődnek. A népdal és a népének mindezen folyamat legcsodálatosabb példája, virága. A közösség életkedvének hangzó tükre, szívbéli kifejezése. Nem véletlen, hogy minden nyíltan vagy finoman elnyomó rendszer az összetartozás, és az ezt megalapozó hagyomány szilárdságára tör. A falat az egymáshoz csiszolt kövek szoros kapcsolata tartja szilárdan; a magányos kő még csak ígéret, vagy már csak törmelék.

Bizonyosan a kedves Testvérek is hasonlóan látják azt a világot, ami a templomajtón kívül vár minket. Ügyesen, csábítóan, látványosan csomagolva és gyakran aljas módon igyekszik értékeinket kinevetni, hagyományainkat szétszórni, örökségünket lebontani, összetartozásunk ragasztóanyagát feloldani. Ilyet kötőszövet a liturgia rendje és ennek formája: a pap és a hívek párbeszéde, valamint az anyanyelvű népének. Ez a tömör, de kifejező szókapcsolat összesíti mondazt, amiről az előzőekben szóltam: a hagyományt, amelynek hangjegyeit ugyanúgy ismerik Nagyváradon, Beregszászon, Lőcsén vagy Sopronban. A templom terén belül kizárólag rajtunk áll, hogy gyermekeink, unokáink látni és hallani fogják-e mindazt, ami nekünk még megadatott.

Angyaloknak nagyságos Asszonya, Feltámadt Krisztus, Csordapásztorok, Téged Isten dícsérünk...; Önök számára is ismerős verssorok. Ezen énekeinket az egyszerű emberek már a 16. század elején énekelték, és az azóta elszaladt fél évezred viharában úgy őrizték meg, hogy nem kellett hozzá sem toll, sem papír. Abban viszont, hogy valamikor a 26. század felé ez még ugyanígy legyen, csak magunkra számíthatunk. Minden harsány civilizációs eszköz ennek ellenkezőjét ösztönzi. A Szentimreváros, ha a dalban elveszti a mértéket, akkor az értéket sem fogja tudni megtartani.

Ennek jelei látszódnak néhány éve; bizonyosan Önök is hallják, hogy énekhangunk egyre halkabb, és folyamatosan gyengül. Pedig a magyar katolikus népének éppen olyan, mint a tiszta víz vagy az erdő; a szüleinktől örököljük ugyan, de unokáinktól kapjuk kölcsön. Alapértékeket vesztünk, ha nem merünk nagyobbak lenni. Jelen esetben hangosabbak, bátrabbak. Elfogadni és továbbadni akarók. Tanulni készek. Elszántabbak. Példa-adók.

Évekig jártam olyan iskolai ünnepélyekre, ahol a Himnusz egy dobozból szólt, és a jelenlévő szülők, tanárok többsége zárt szájjal viselte. A gyerekek ugyanígy. Miért is tennék másképp, ha e példa nem ad mintát? Kérem, legyen készségük átgondolni mindezt, mert a közelgő Húsvét éppen alkalmas mottója lehet a zsoltáros szava: „Énekeljetek az Úrnak új éneket”. Végezetül: minden jó megoldás az érintettek megegyezésén alapul, ezért szeretnénk véleményüket, gondolataikat megismerni. A szépen zengő ének a szellemi, a technikai és a zenei feltételek eredője. Mit tudunk, tudnánk tenni azért, hogy ez megvalósuljon?

Észrevételeiket várja szeretettel

Csányi Tamás karnagy
korus@korus-szentimre.hu

Mosoly
– Szeretem az extrém sportokat, mert közben rengeteg új barátot ismerek meg: mentősöket, orvosokat, gyógytornászokat és kedves embereket, akik kihívták a mentőt.
– Az áram alatt lévő alkatrész ugyanúgy néz ki, mint amelyik nincs áram alatt. Csak más a fogása...
– A feleségem azzal vádol, hogy sose figyelek rá. Vagy valami ilyesmivel.
– Zavard össze a világot: mosolyogj hétfőn!
– A borosta nem szúr. Csak a megfelelő oldalra kell születni.
09.03.16.

A Nagykovácsi Református Kórus vezetőjének írása a Buda környéki Iránytű honlapján jelent meg, 2009 februárjában. Átgondolt, szép szavait – az otthonosság érzésével – változtatás nélkül közöljük:

A kóruséneklés, mint a társadalmi tőke felhalmozásának hatékony formája

Talán feltűnik a tisztelt Olvasónak, hogy e cikk címében olyan kifejezések kerültek egymás mellé, amelyek olyan szakterületek terminus technicus-ai, amelyek csak ritkán kapcsolódnak össze. Ezek a zeneművészet, a szociológia és a közgazdaságtan.

Jómagam, hivatásomat tekintve karvezető vagyok, és a nagykovácsi református gyülekezet kórusát vezetem, de néhány éve az ELTE művelődésszervező szakát is elvégeztem, ahol a közösségfejlesztés szakirány érdekelt különösképpen. Mégpedig olyan összefüggésben, hogy miként hat egy nagyobb közösség, például egy falu társadalmi kapcsolataira, közösségi létének megélésére, ha lakosai csoportokat hoznak létre. Ezek a csoportok, egyesülések a legkülönbözőbb céllal alakulhatnak. A sport, a művészetek, különféle hobbik mind-mind színterei lehetnek az emberi kapcsolatok hálózatainak.
Kórusunk története még csak 4 évre tekint vissza, de e rövidke idő alatt felbecsülhetetlen értékeket adtunk és kaptunk. Megélhetjük a „valahová tartozás” örömét, koncertjeinkkel élményeket szerzünk közönségünknek, az önképzés egyik hatékony formájában (kóruspróbák) megismerkedünk a zene belső működésével, a kórusirodalommal, és nem utolsó sorban az egymásra figyelés művészetét is gyakoroljuk.

Társadalmi tőke
A társadalmi tőke egy olyan erőforrás, mely kizárólag emberi kapcsolatok hálózatainak útján hozható létre és válhat hasznosítható tényezővé. A társadalmi tőke hasznosítása azt jelenti, hogy általa a hálózatok, közösségek kölcsönösségen alapuló együttműködések révén különböző célokat valósíthatnak meg. A sikeres együttműködés egy bizonyos ügyben kapcsolatokat és bizalmat épít – olyan társadalmi vagyont, amely megkönnyíti a jövőbeni együttműködést más feladatoknál is.
Bár a mi kórusunk tagjai kizárólag azért vesznek részt az énekkari munkában, mert szeretnek énekelni, nem pedig azért, hogy részvételükkel a társadalmi felépítményt erősítsék, furcsa módon mégis ez történik. Kórusunk nem reprezentál egymástól nagyon eltérő társadalmi osztályokat, de szakmájukat, korukat tekintve a tagság igen színes képet mutat. Lehetővé téve, hogy olyan problémákkal, területekkel ismerkedjenek meg, olyan információkhoz jussanak személyes kapcsolataikon keresztül, amellyel családjukon, vagy munkahelyeiken kívül nemigen lenne lehetőségük. De életükben már jó néhány problémát oldottak meg, egymást segítve a legkülönbözőbb módokon, mint például a gyermekfelügyelet, egy költöztetés, új munkalehetőség, üdülés.

Társadalmi tőke és gazdasági fejlődés
A társadalmi tőkét lassan világszerte a gazdasági fejlődés létfontosságú összetevőjeként tartják számon. A vidékfejlesztés tanulmányozóinak kutatási eredményei azt mutatják, hogy egy őshonos helyi egyesületekből álló hatékony hálózat legalább olyan fontos lehet a növekedés szempontjából, mint a fizikai beruházások. Politikai pártjaink, amelyek valaha szorosan kötődtek a közösségi élet hajszálereihez, mára a kérdezőbiztosok, média tanácsadók és független politikusok illékony elegyévé váltak. Az állami irányelvek nem a közérdek közös megfontolásának eredményei, hanem sokkal inkább egy kampánystratégia termékei. Azok a kormányzati beavatkozások, amelyek nem veszik figyelembe, vagy aláaknázzák a társadalmi kapcsolatok infrastruktúráját, hosszú távon saját pozíciójukat gyengítik.
Országunk jelenlegi nehéz helyzete vajon nem az olyan társadalmi tőke tudatos lerombolásának az eredménye-e, mint az állampolgári részvétel és társadalmi bizalom? Ezért helyi szinten a közösségfejlesztésre kellene minél nagyobb hangsúlyt fektetni, helyet biztosítva a vallási szervezeteknek, kórusoknak, kis szövetségeknek, amelyeknek látszólag kevés közük van a politikához vagy a gazdasághoz.
A bölcs államvezetés és a helyi önkormányzatok ösztönözhetik a társadalmi tőke képződését, mert ma már világosan látják a témát kutató szakemberek, hogy a társadalmi tőke önmaga is fokozza a kormányzás hatékonyságát és így végeredményben egy ország fejlődését.
Kriesch Katalin

Kedves Dalostársam,
Az elmúlt pénteken régi iratok mozgatásával töltöttem a napot s találtam egy meghívót, amely első nyilvános hangversenyünket hirdette csembalójátékos cimborámmal. Rövidnadrágos kezdők voltunk, de a koncertre eljött Zádori Mária is, akivel ott találkoztam először. A lényegtelen történet egyetlen kincse egy ilyesféle tamásnak a Gondviselés finom gesztusa: barátom, vedd észre, hogy az a boríték az elmúlt 8300 nap bármelyikén megnyílhatott volna, mégis mennyivel többet üzen e darab papír most. Az idő múlása is jelzi: képzett, visszafogott, magát ki nem árúsító szólista tisztelt meg szerénységével – értékelni érdemes.
Hetek óta nem sikerült kitárni azt az épületet, így tréninget és időt vesztettünk, de magunk fedeztük fel. Nincs elviselhetetlen súlya ennyi kőnek, szenvedélyesen válaszolt Fodorék vonóira, Zádori fehéren vakító tisztasága könnyedén gurult szét. A boltívek alatti Mária teremben érdemes volt hangolni kicsit, dúsan és beérlelten huppant elénk a Magnificat az elejétől a végéig. Egy hűs üveg, névre szóló, illatos szentimrevárosi – a parafa néhány apró darabja értékét nem csökkenti. Hadd adjam tovább egy zeneszerető és értő püspök valamint a szervező páter Szőke s Bács Ferenc lelkesedését is. Géza atya (aki 20 évvel ezelőtt még nálunk volt plebános) pedig gyanusan csillogó szemmel tette el a Kórusnaplót; bizonyára egy kis darabot kavartunk fel régi, megtisztult emlékeiből. Remélem és köszönöm, hogy dalos világunkban jelentős állomásra érkeztünk, hiszen először kaptunk hívást célzottan e zenei anyaggal s mindezt egy ilyen rangú-gyönyörűségű térben tehettük.
szép napot kíván cst
05. okt. 4.


Kórus uze.net
Lendületes. Ha egy szót kéne szembesítenem az elmúlt hónapokkal, akkor ez lenne az. Minden évad után maga elé teszem a kórusprogramot és e háromszemközt előhívja az emlékezet szép vagy kevésbé kidolgozott színeit. A vendégjárás hasznot hoz a másik ház sajátos szokásainak rítusával; ha valaki figyelni hajlamos, akkor a szokatlan gesztusokból is tanulni képes. Ez önvizsgálatra ösztönöz; mit, mikor és mennyire becsülhetünk saját házunk táján s mit kéne még beengednünk az ajtón a Liszt Ferenc kórus egyéni vonásai közül a muzsika és a vendéglátás metszetében.Kockázat. Hetekig kapaszkodtam a Pergolesi kottába ezzel az érzéssel; a medencébe, amelybe ugrani kellett víz is van – kezdetben ennél nemigen tudtam többet. De az a Virágvasárnap – a néhány hasas ellenére – azóta is mosolygósan zeng a telelépcső, teletemplom maradandó emlékezetével.
Szeretet. Mi mást érezhetnék a Hargita, a Csíksomlyói harangzúgás, a 30. számú bakterház, az angyalok vigyázta templom és Emil bá gazdasági épülete felől? Nincs alku – mondja, égeti belénk az a szempár, Márton Áron iskolájának bejáratánál. Jó lenne így élni, ennek közelébe alacsonyodni fel. Azért a néhány szívbéli napért hála légyen.S ha ezt mondom a keleti végeken, akkor tölcsért csinálhatok nyugat felé is: testben vagy lélekben Gyimesbükktől Kismartonig átértük a történelmi Magyarország légterét. Kérdések sokaságát teszi fel egy zárkózott kézirat: G. J. Werner vagyok. Hallasz engem? Miért kellek neked? Hogyan fogod rávenni őket arra, hogy egymás mellett tapossanak a bozótba? Közreműködő muzsikustársunk régi motoros, a hangszeréből él, profi zenész és nem jár templomba. Halmozottan hátrányos helyzet, mégis eltolta a felé nyújtott borítékot és így szólt: olyan jól esett muzsikálni kicsit.Végszónak alkalmasnak látszó mondat.
Szeretettel, szeretettel, szeretettel cst
08. 06. 23.


Kedves Tamás!
Csodálatos napragyogás, már hajnal óta élvezem, hogy Ő legyőzte a világot, hiába tobzódik a Gonosz. Ma hivatalosan sí-szünet kezdődik, nekem sajnos – nem a hegyekben, de a nyugalom miatt a fellegekben... Végre szuszt kaptam (no, még nem levegőt, ahhoz itt kell hagynom kicsit a Belváros légkörét...), és első kedves tennivalóm az, hogy Neked, Nektek nagy köszönetet mondjak a közös éneklésért és a Pingvin Sziget pazar vendégségéért. Nagyon jó embereket ismerek meg lassanként kórusodban. Örömmel fedeztem föl a régi barátságokat, érdekes volt a jelenlegi növendékeim szüleinek „önleleplező” barátságos közeledése. Jó volt együtt énekelni Veletek.
A mi kórusunk olyan, mint az áprilisi időjárás: hol kisüt, hol beborul. Sok idős kórustag mellett néhány középkorú újabb énekes, egy rendíthetetlen fiatal zeneakadémistával. Ő néha elhoz bátor szabad-csapatokat, amikor „nagyosra” vesszük a figurát. A többi zeneakadémista is élvezi a szép nagy műveket, nekünk meg extra bónusz a jelenlétük. Ilyenkor egyébként eljönnek a rendszeresen kórusba járni már nem tudó régiek is. (Meg az égiek, akiknek hatékony mellettünk állását mindig nagy erővel érzem-tudom). A hűségesen vitt minden vasárnapi szolgálat egyebekben sokban jutalmaz mindnyájunkat, néha olyan gyönyörűen szólal meg, hogy bőségesen kárpótol az elszánt erőfeszítésekért...
Szép kórus emlékkönyveteket még azon este-éjjel frissiben elolvastam. Nagyon inspiráló, a magamfajta „kívülálló” számára is az eleven élménnyel ható. Dehát nem is vagyok kívül álló. Hiszen csodálatos gyökereitek olyannyira összefonódnak a mieinkkel! És a mélypont ünnepében ott ragyog Krisztus, Akiért az egész énekes életünk van...
Isten áldjon Benneteket!
M.
2008 január


Kedves Dalosok,
Rövid kiegészítés Munkács tárgyában:
Azt gondolom, nem mondok újat azzal, hogy szívügyem a történelmi Magyarország minden gesztusa. E megkeresés tárgyában pedig nincsenek véletlenek. A kérdésre, miszerint „nagyon hiányoznék, ha...” a jövoben is azt fogom válaszolni, amit a múltban: igen, nagyon. Nem azért mert jó a hangod, hanem mert Te és Te és Te önmagadért nem vagy nélkülözheto. A lánc egy-egy szem híján továbbra is lánc marad, csak húzása, megtartó ereje gyengül. Együtt vagyunk együtt és ez különösen megtisztelo a jogi és a szellemi határok közötti sávban.
Természetesen a vis major elott nyitva áll a kapu. Aki ilyet lát a munkácsi szolgálat okán, most szóljon, mert felelos döntést kell hoznunk és Pünkösdkor kiállni mellette.
szép napot Nektek
cst



Vendégek Németországból
Kevés alakalom kínálkozik a gyakorlatba plántálni, de nagyon bízom a találkozások erejében. Ez a kedves német társaság semmit sem bízott a véletlenre; tucatnyi levél és drót jelezte útjukat. Remélem, hogy a válaszokból már érezték, hogy igyekszünk olyasmit nyújtani, amibol a civilizáció fejlett szelvényében kevés van. Ahogy megfogalmazták, szívbol jött itt minden perc, amit velünk töltöttek.
Köszönöm Nektek, hogy pontosan, szépen, az utolsó őszülő falevélig a szolgálat gesztusát adtátok, a vendéglátás mosolyával. Nem állhatom e kifejezést, mert ki vagyok én, de mégis, büszke arra, hogy a közösség ereje mit tud megmozdítani és arra is, hogy ez is Magyarország. Oly nyilvánvaló, hogy ha nem is értjük mindig egymás szavát – ahogy ez Lengyelhonban méginkább így volt – a lényeg túlesik ezen, hiszen kimondhatatlan.
szép napot cst



Kedves Barátaim A Dalban,
április végén családommal Újbudáról Óbudára költöztünk. Fájó szívvel hagytam el Kelen földjét, s most fájó szívvel veszek búcsút Szent Imre városától. Otthonomtól plébániánk kb. egy órára van, ennyi utazgatást sok feladatom mellett nem tudok vállalni, ám nem akartam csak úgy elmaradozni a próbákról, szerettem volna rendesen elköszönni, ezért szólok most Hozzátok.
Életem talán legboldogabb és legtermékenyebb időszaka zárul ezzel. Amikor a kórusba jelentkeztem, friss házas voltam, ha jól emlékszem, s egykötetes költő. Most, amikor hét esztendő múltával elbúcsúzom, két szép gyermek – egy leány és egy fiú – büszke édesapja, s hét verseskönyv szerzője vagyok.
Nagyon sokat adott nekem, hogy közétek járhattam. Szép zeneműveket, jó embereket ismerhettem meg, lelki élményekkel gazdagodtam. Otthonosabb voltam a világban, a kórus szilárd hátteremhez tartozott. Néha, fárasztó hét után, novemberi esőben, januári fagyban nehéz volt elindulni a próbára, de amikor onnan hazafelé tartottam, már jobb kedvem volt, addigra mindig feltöltődtem. Ha jól sikerült egy fellépésünk, nagyon örültem, s ha nem, akkor meghajtottam fejem, így tanultam alázatot – de mi mást is tehet, aki az Abszolútum felé törekszik? – Köszönöm, hogy befogadtatok, s most azt kérem, ugyanolyan jó szívvel engedjetek el. Benneteket, a szolgálatot, amit elláttok, s egész Szentimrevárost a Jóisten áldja meg.
Ny. A.
(Budapesten, 2007. szeptember 7-én.)



Házassági évforduló
Az ünnep múltával a részletek halványulnak, de megmarad és még erősebben világít, ami fontos. Az emlékezet kiszűri a lényeget, fölerősíti a nagyszerűt, kiemeli az arra érdemest. A beszéd, a jókívánságok, a hangok, a jóérzés zsongása csillapodik, egy-egy pillanat, kimerevedve, egyre tisztábban mutatja önmagát. A megfoghatatlan, de mégis jelenvaló figyelem, a zenét vállára vevő odaadás, a szemek és szavak őszintesége túlcsordítja a befogadhatóság mértékét. Köszönet a jelenlétért, az odafigyelésért, a figyelemességért.
Ritka helyzet, hogy „a pult másik oldalán állva”, hallgassam a sokszor énekelt műveket. Nem hangszóróból, kritikus füllel, kissé behúzott nyakkal a „hol is rontottunk?” feszültségével, hanem térben és időben a jelenben megtapasztalt élmény az osztályrészem. Köszönöm a „Magnifikat” méltóságos tömbjeit, a Gounod mise „Gloria” tételének sokszor énekelt, mindig megcsodált lendületét, a „Salve Regina” gyönyörűséges akkordjait, Szokolai ujjongását és mindenekfölött a Zsoltáros végtelen bizalmának üzenetét, bátorítását. Veletek együtt zengett bennem is a szólam, amíg helyét át nem vette az egész hangzás sodrása, katarzisa.
Köszönöm a „Társasági levelező és önügyvéd” kedves szavait, jelenléteteket és a jókívánságokat.
L.
2007. 06. 17:49


Ügynök, lista
Nagyon higgadtnak érdemes lennünk, amikor a képernyőn papjaink múltját figyeljük. Talán pontosabban: nagyon higgadtnak érdemes lennünk, amikor a képernyőn néhány sokat megélt embertestvérünk múltját figyeljük. Az indítékot tekintve azonban a példányszám nem jelentős, a sokból kevesen is elegen vannak ahhoz, hogy az ártó szándékot beteljesítsék; egy egész közösséget roppantani meg. Bizonyosság nélkül a gyanú látszatát kínálni. Azt a megalázó, összehúzott szemű, nejloningektől izzadó érzést, amely a rendszert oly hatékonyan működtette. Az őszinte kapcsolatokat gyengíteni annak lehetőségével, hogy akármilyen kis közegben vagyunk együtt, valaki közülünk, valamelyikünk júdása volt. A világhálón olvasható nevek a leglényegesebb állományt nem tartalmazzák; a megélt időt s a pontos körülményeket. A világhálón közölt nevek nem mondhatják el igaz történetüket, mert megjelenésük hitelteleníti az utólagos bűnbánatot. Van kivétel. Aki mindenben vétkesnek vallja magát, vállára veszi azt a keresztet is, amit a színfalak mögött mozgó árnyék kellene vigyen. Jelen esetben a teljes csend is a minden. Egy üres szoba, két ember, akik közül csak az egyik tudja jövetelének jövőjét, aki kérdezni jogosult. Majd jelentést ír, minősít és – a személyes sorsot nem nézve – egy dossziéra bízza. Ez végezheti a papírkosárban, de válhat levéltári anyaggá, amely most lassan és célra tartva szabadul e romboló, alig áttetsző palackból.
Megérintve figyelem saját környezetünk megdöbbenését, indulatait, néha ítéletét. Szeretném hangosan kiáltani, hogy ez az a terület, ahol csak a nevet – a megszenvedett idő, a mentális és testi egészséget megnyomorító közeg, a lélekben gyötört emberi félelem, a szűk családot fenyegető gesztusok nélkül – nem érdemes elolvasni. Ebben egyetérve a magas rangú köztisztviselő csíkokra vágott véleményével.
A pap, aki vacsorára készült paptársaival, kesztyűben ült az asztalhoz. Miért nem veszed le – kérdezték a többiek. Nem tehetem – hangzott a válasz – mert nincs körmöm. És ha holnap bűnt követek el ellenetek, egyházam ellen, bocsássátok meg nekem, de nem bírom tovább. Igaz történet egy gonosz rendszer kínvallató hétköznapjairól, de e nélkül a név a valóság kiragadott morzsáit szórja ránk, vagyis nem azonos az igazsággal. Ítélkezhet-e teljes tisztasággal az, akinek minden körme ép? Ítélkezhet-e teljes tisztasággal az, aki szeretteit biztonságban tudja? Ítélkezhet-e teljes tisztasággal az, aki az áldozat nevét rögzíti, de a kesztyű szorítására már nem kíváncsi?
Nagyon higgadtnak érdemes lennünk és keresztülnézni a jelenidőn. Nemcsak azt látni, amit a képernyő elénk tár, hanem észrevenni a sötét foltot, amiről hallgat. Felelni a zárt körű kérdésre: mégis kinek az érdeke? Pillanatnyilag jó ötletnek látszott – mondta az ember, aki meztelenre vetkőzött és a kaktusz közé dobta magát. A pillanat esetlegessége és a maszatolás ideje lejárt. A levéltárak mélyét elviselni és a megfelelő helyre tenni; a látszólag érintettek, az áldozatok és a jóakaratú emberek egyaránt kívánják ezt. Az önkéntes vallomás öntisztít és a megismerés, a vállalás, a felalacsonyodás eddig nem látott színeit adja az utókornak. Valamint személyesen is a legnagyobb kegyelmet ígéri: a bűnbánat hitelességét. Megszabadít valamitől és felszabadít valamire. Az egyház alázattal adhat példát, követhető recepet, a valóvilág számára avizót. Világos beszéddel, nemcsak a nevet, hanem az általa viselt sorsot is feltárva. Ne hagyja, hogy az első a második nélkül hangozzék el. Ne hagyja, hogy a gyengeség ténye, emléke a mögötte izzadó Gonosz nélkül feleleveníthető legyen. Ne higgye, hogy a névtelenség végtelen. Mondjon igent, de hívja rá a nemet is. Tévedni és kiengesztelődni – mindkettőre kaptunk mandátumot. Péter háromszor tagadta meg, mégis Péter lett. A remény időtlen.
Nekünk pedig nagyon higgadtnak érdemes lennünk.
Csányi Tamás karnagy


Kedves Csodakabátok,
emlékezetem kevés nyomát orzi az álomnak az elmúlt éjszakán, mert az este nyomai nem szünnek visszhangozni. Nem kerítve nagy popsit a dolognak, egy általában zárkózott lélek szívbéli mosolyát szeretném küldeni e digitális ösvényen, kimutatni, hogy milyen öröm annak örülni, hogy ezerakárhányszáz aprónak-nagynak ilyen tartalmas, de szórakoztató estével szolgálhattunk. A templomban eddig töltött 28 év alatt mérhetetlen terjedelmű emlék-ajándékot kaptam – az igazán szívbéliek kevesebben vannak, de a Csodakabát ezek közé tartozik, hiszen a lehetetlenbol lett kézzelfogható. Köszönöm és örülök, hogy – őrizvén visszhangját – megadatott leírnom mindezt.
szép napot cst
07. szept. 24.



Kedves jó Csaba,
Várakozásod számtalan napja után megérkeztél a hídhoz s átmentél rajta; hogy e vízválasztó pillanat épp időben érkezett-e – sosem tudjuk meg. Mégis a kézzel tapintható jelen, amely az imént még csak a jövendő volt, átértékelte a múltat. A kegyelem sajátos és díszes ruhája rajtad – ahogy mondtad – a földön fekve, de a Jóisten tenyerében, a nagyobb örömöt nagyobb felelősséggel terheli. Semmi, de semmi nem lehet jobb ennél, bár semmi, de semmi nem hálátlanabb a való világot tárgyilagosan szemlélve. Mégsem félek az időtől. Ha Rajtad múlik, a Gondviselés megtartó karjában hűséged változatlan marad; ez minden érték között az egyetlen, amelyet nem tenni, hanem viselni kell, ezért minden pillanattal értékesebb lesz.Csak a magam nevében, e digitális postaládába szórva szeretném sokunkat ért áldásod alatt meghajtani fejemet szentimrevárosi törődésed előtt, megköszönni a hosszú évek tőkéjében felhalmozott bizalmat a régi énekmondó soraival:
Dicséret dicsőség, tisztesség és hálaadás,
A szentek Urának légyen örök magasztalás,
Kiben soha nincsen változás,
Vagy igérettől meghanyatlás,
Tőle fejedre szálljon áldás!
Szívbéli szeretettel, Ágotával együtt
cst karnagy, a Szentimrevárosból



Három évvel ezelőtt Isten megbökött az ujjával, s azóta is szelíden bökdösött, terelgetett felétek. Advent óta bizonyosan tudtam, hogy itt a helyem. Azóta gyűjtöttem a bátorságot, húztam az időt – majd az ünnepek után, majd a következő héten, most már tényleg megyek, stb.... Eljött a böjti idő, s azt gondoltam: most. Tudtam, megéltem már a közös éneklés csodáját: a hétvégi mise után megkérdezte az egyik dalostárs: Na milyen volt? Nem akartam hosszú választ adni, hogy az első karzaton történő próba előtt nagyobb feszültség, izgalom volt bennem, hogy egyébként ez gyönyörű és csodálatos, és még mi minden kavarog bennem, amit akkor nem tudtam elmondani, így kurtán-furcsán annyit mondtam csak: Erre számítottam, vagy ilyennek gondoltam. Már nem is emlékszem. Milyen idétlen is tud az ember lánya lenni! Szóval az éneklés gyönyörűségére felkészültem, de a szeretet „bomba”, amit tőletek kaptam, váratlanul ért, s minden alkalommal meglep. Hálát adok Istennek, s köszönöm nektek, hogy befogadtatok, hogy itt lehetek! Kívánok szép – vagy, hogy ma oly divatos szóval éljek – méltó ünnepet!
Szeretettel, I.
07. marc. 14.


Csak egy anya?
Egy hölgytől – miközben jogosítványát újította meg egy önkormányzati hivatalban – a hivatalnok a jelenlegi foglalkozása iránt érdeklodött. A kérdezett egy ideig tétovázott; hová is sorolja magát.
„Arra gondolok,” – magyarázta az adategyeztető – „hogy van-e munkája, vagy csak...?”
„Természetesen van munkám!” válaszolt. „Anya vagyok.”
„Nincs 'anya' kategóriánk foglalkozásként. A 'háztartásbeli' fedi ezt le.” – mondta az segítokészen.
Már el is felejtettem ezt a történetet, mígnem egyik nap ugyanilyen helyzetben találtam magam a városházán. A hivatalnok magabiztosan, hatékonyan dolgozott, s jól csengo címet viselt.
„Foglalkozása?” kérdezte.
Mi késztetett arra, hogy ezt mondjam? Nem tudom. A szavak egyszerűen kibuggyantak belőlem:
„A gyermekfejlodési és az emberi kapcsolatok területén dolgozom társkutatóként.”
Tolla megállt a levegoben. Felnézett, mint aki rosszul hallott. Megismételtem a titulust, kihangsúlyozva a lényegesebb szavakat. Csodálkozva láttam, hogy mindent leírt a kérdoívre.
„Megkérdezhetem,” – érdeklodött – „egész pontosan mit csinál ezen a területen?” Az izgalom legkisebb jele nélkül, szinte kívülrol hallottam, amint így válaszolok:
„Folyamatos kutatási programban veszek részt,
(melyik anya nem)
laboratóriumban és terepen is.
(normálisan azt mondtam volna, kint és bent)
Dolgozom a Felettesemnek,
(elsoként az Úrnak, aztán egész családomnak)
és van már négy kreditem is.
(mindegyik lány)
Természetesen a munkámhoz tartozó tevékenység igényli a legtöbb figyelmet,
(melyik anya tagadja?)
és gyakran dolgozom naponta 14 órát.
(inkább 24-et)
Ebben a munkában jóval több a kihívás, mint más, „átlagos” foglalkozásoknál. A jutalom inkább a megelégedettség, mint pusztán a pénz”.
Ahogy töltötte a nyomtatványt, hangjában folyamatosan nott az elismerés, felállt és személyesen kísért az ajtóig.
Miközben hazafelé vezettem, fényes, új karrierem lebegett a szemem elott. Otthon 13, 7 és 3 éves labor-asszisztenseim üdvözöltek. Az emeletrol hallottam új (6 hónapos) kísérleti modellünket gyermekfejlesztési programunkból, amint új hangmintáit próbálgatja.
Úgy éreztem, ütést mértem a bürokráciára. Hivatalos feljegyzés készült rólam egy, az emberek számára elfogadható foglalkozásról. „Egy újabb anya”, vagy „Anyaság” már nem hangzik elég jól. Micsoda pompás pálya!
Kérlek, tudasd ezt a jó hírt a többi anyával, nagymamával, barátaiddal. Legyen kevesebb gond és több áldás házadon! Amen.


Barangolás Lengyelországban
Nagy bizalommal indultam el és szolíd reményével annak, hogy mindig lesz hova lehajtani fejünket. A magamét így utólag tisztelettel azért, mert így történt és még a számíthatón túl annyi gyöngyöt szórtak elénk, annyi ajándékot kaptunk, ami csak most, utólag jelenti magát.
Elsősorban is embereket, nagy kezdőbetűvel, Mariola nővért, az első éjjel vendéglátó házaspárt, akik a bőséget olyan bőven mérték, hogy látható volt; ezt nemigen lehet felülmúlni, Zimny atyát, szerény kísérőnket a Szt. Kereszt hegyre, akinek a nevét sem tudom, a fiatal domonkost, aki széles lendülettel sorolta a magyar törős-zúzós rock nevezetességeit és ezzel ölelt át, a híveket a padhoz szögezve, Mária néni fáradhatatlan lépteit, beszédének ízét, emberismerő félmondatait és Ida nénit, ezt a sokat megélt kis-nagyasszonyt, akit Dzenga püspök megható gyakorisággal szorított-áldott magához, buszvezetőnket Jánost, aki munkáján felül szolgált a nap bármely szakában és a portásnővért, aki kemény vonásait, de a búcsú pillanatában áldó-megrendítő énekét adta nekünk.
Azután köszönöm a Márti által gondosan felderített Gubalowkát, amely a siklóval, a libegővel és a sajtpiaccal megadta magát, Rita állhatatos ösztönzésére János Pál pápa szülőházát az utolsó pillanatban, a templomkertben pihenő, gazdagon faragott, hatalmas gyökeret, a Kalwaria Zebrzydowska nyugalmát, ahol a legkönnyebb keresztútja kétségkívül Katinkának volt, Beszterce és Kassa pihenőjét, ahol a szépen felújított főterek színesen jelezték; ez nem a szlovák állam hagyatéka, a hatalmas magyar lobogót ott és akkor, amikor irányt kellett adjon, a Wawelt, a harangtorony elképesztő ácsolatát, Báthori sírját, a Jagelló egyetem óraszerkezetét, a gótikus íveket, a barokk aranyát, Veit Stoss kezenyomát, a három harmonikást és velük Bach lendületét, a régi házak levegőjét számtalan magyar lábnyommal előttük-bennük, a zsongó beszélgetést a Dunajec-i estében a háromlábú kutyus védelmében, Klári kétségbeesését elázott ruhái láttán a megoldás szolidaritását, a Krakkó-i vendégház üde kertjét a kézilabdával, az uborkalevest bő rizzsel, a káposztalevest bő tésztával, Cranach, Leonardo, Mantegna, Angelico, Sustermans aranyló színeit, a falnyi flamand gobelineket, a Wieliczka-i sóbánya kifogástalan öltözetű és angolságú vezetőjét, a hatalmas gerendacsodákat, a tetőtől-talpig sókatedrális erejét, szépségét, visszhangját, amikor megzengethettük, Aranka, Mari és Magdi (nagyi lettem – mondta csillogó szemmel) áldozatát, Erika őket fogadó gesztusát, Tata üdítő versmondó estjét, János tornatermi edzéseit és igyekezetét az orosz-lengyel megértésben, Hugi pontos pénztárát, Aranka fegyelmét, embercsempészetének bizsergő izgalmát, amikor a határőr a beszedetett útlevelek ellenére átlegyintett a határon, Leó biztos út-mutatásait, Márti magyarításait... a Szt. Imre szobor avatását, mert bármennyire hosszú is volt, mégis, ha arra gondolok, hogy ezentúl azon az 1000 esztendős zarándokhelyen szembenéz az érkezőkkel, hálás vagyok, hogy e tény önmagát védi és a szépséges, dupla Ave verum mindörökké ottmarad; a péntek esti ízelítőt abból, hogy vendéglátóink lendülete, hogyan vágott léket visszafogottabb szokásainkon, a nótacsata és a körtánc az ő érdemük, nem is szólva a rúzsfoltokról ( eltöprengtem, vajon itthon mennyi diplomácia lenne szükséges ahhoz , hogy egy püspök álljon anyagi erejével és szembenéző kézszorításval két kórus találkozása mögé...); Zsimny atyát, aki a formális találkozó után, négyszemközt, bölcs gondolataival és számos lóerőivel tartalmat és példát adott abbból, hogy miként lehet apró lépésekkel hidat verni és szívet adni, az ő telefonján csengetett Márki Judit, aki hírt adott az orvosi vizsgálatról és aki oly sokat tesz, hogy a hidat használhassuk is.Köszönöm a vasárnap estét, a Szt. Jakab templomba hasító sugarakat, a szentmise énekét, majd az érző, szívbéli hangversenyt, ahol sikerült megszólítani a sok jelenlévőt; megint onnan kaptunk, ahonnan nem vártuk – a hallgatóság itt is felállva jelezte, hogy az évszázados kapcsolatot e vidéken komolyan veszik. És felejthetelen marad, ami utána következett; a csillagok állása ritkán lehet ilyen; mikor a betétet kivettük a bugyiból (ezt a mondatrészt Jánosnak küldöm célzott szeretettel), megértettem, hogy az a zongora miért várt egész héten csendben: Ne gondold, ó ne... volt az első a sorban, majd elszabadult a pokol, hiszen letettünk minden terhet, jöttek ők mind, ének és tánc szépen, sorban, gátlástalanul s jóval éjfél után próbáltunk ágyba kerülni, altatódalként Ibolya és Aranka a mélymagyar keserüség éveinek termésével csak húzta, csak húzta... Reggel – igen korán – már nem mindenre emlékeztünk. Egyformán. Végül, amikor a Szentimrevárosban a kezek küllőt formáltak, valaminek vége lett, de rögtön el is kezdődött. Addig pedig szer vusz tok!
07. 07.


Egy bátorító, bíztató mozdulat, varázslatosabb lehet mindennél... Akkor este, a valóságos élet egy pillanatra mintha megszűnt volna számomra. Lelkem békességének forrásához visszatérvén, úgy érzem, erőm lassan a régilesz. Olyan jó újra átérezni az éneklés mélységét. Nincs annálfontosabb, hogy átérezzük a zene mondanivalóját, hogy testünk átvegye a rezonanciáit, hogy a zeneszerző érzelmi szintjére próbáljunk emelkedni. Ezáltal felszínre hozva, kinyilvánítani a zenének, az éneklésnek azt az örökérvényű mondanivalóját, amitől jobbak lehetünk, tisztábbak, egyenesebb lelkületűek. Méltó lenni azokhoz, akiknek a műveit énekeljük. Megélni e felemelő érzést.
06. 09. 28.


A nevelés a szabályok megtanításából, a tapasztalat pedig a kivételek megtanulásából áll.

A fiatal szerzetes éppen hárfán játszott, amikor idős társa elhaladt mellette.
– Atyám, szereted a zenét, ugye?
– Nincs semmi baj testvérem, csak játssz tovább.

Az Úr legyen veled – köszöntötte a kutya a szamárháton utazó szerzetest. És a te lelkeddel – válaszolta az, majd hozzátette – még sosem hallottam kutyát beszélni!
– Bizony – mondta a szamár – mindig történik valami.

A frissen megtért férfi így szólt bizalmasan gyóntatójához:
– Atyám, sehogyan sem tudom elfelejteni a múltamat.
– Bizonyára azért érzed így, mert nem tudod eldönteni, hogy mit kellene elfelejtened.

Atyám, egy koldus és egy gazdag várakozik rád.
– Engedd be a koldust, mert jobban szeretem az embert pénz nélkül, mint a pénzt ember nélkül.

Mi a tapasztalat? – kérdezte lelki vezetőjétől az újonc.
– Az, ami megmarad, amikor már minden mást elvesztettél.

Ki tudná megmondani, hogyan lehet Isten mindenütt jelen anélkül, hogy látszana? – kérdezte a pap.
– Tudom a választ – jelentkezett egy kisfiú – úgy, mint a kockacukor egy bögre tejben.

Az apát megához hívatta az egyik szerzetest:
– Elviselhetetlen a természeted. Ellenkezel mindenkivel! – kezdte.
– Ez nem is igaz!

Atya, nem loptam kenyeret, csak két cipót vettem el.
– Jól van, akkor tizennégy nap helyett két hétig maradsz a celládban.

Ne feledd: egy perc rosszkedv miatt elvesztesz hatvan másodperc boldogságot.

Én optimista vagyok. Úgy vélem a létező világok legjobbikában élünk.
Nos, én ezért vagyok pesszimista.

Az egyik testvér elhagyta otthonát, hogy a sivatagba vonuljon s megtalálja a békességet.
Családja így üzent neki: Térj vissza. Ne fuss lehetelen dolgok után. Az egyetlen érték a család!
P.S.: A szobádat kiadtuk.

A két vándor atyát illemtudóan vendégül látták s ők nem utasítottak vissza semmit.Majd folytatták útjukat. Egyikük megszólal: – Engedj előre, testvér s figyeld, egyenesen járok-e?
– Jól van testvér, egyenes a járásod, de ki az ott melletted?

Szomorú dolog megöregedni.
Mégis, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy hosszan éljünk.

A közös étkezés alkalmával a novicius sáskát talált a levesben.
– Kicserélnéd, szakács testvér?
– Várakoznod kell, most épp nincs másik.
07. 02. 28.

Egy bátorító, bíztató mozdulat, varázslatosabb lehet mindennél... Akkor este, a valóságos élet egy pillanatra mintha megszűnt volna számomra.
Lelkem békességének forrásához visszatérvén, úgy érzem, erőm lassan a régilesz. Olyan jó újra átérezni az éneklés mélységét. Nincs annál fontosabb, hogy átérezzük a zene mondanivalóját, hogy testünk átvegye arezonanciáit, hogy a zeneszerző érzelmi szintjére próbáljunk emelkedni.Ezáltal felszínre hozva, kinyilvánítani a zenének, az éneklésnek azt azörökérvényű mondanivalóját, amitől jobbak lehetünk, tisztábbak, egyenesebblelkületűek. Méltó lenni azokhoz, akiknek a műveit énekeljük. Megélni efelemelő érzést.
06. 09. 28.

Délutáni álom...
Az ünnepi vasárnapi ebéd után a nagypapák kötelessége (jól megérdemelt jutalma) aludni menni kisunokájukkal. A minap én is elvittem Botond unokámat „elaltatni”. Becsületére legyen mondva, hogy ő is aludt valamennyit.
Én viszont ezúttal még álmodtam is. Álmomban kóruspróbán voltam. Valamiért nem a szokásos próbateremben voltunk, hanem – mint egy előadáson – félkörívben fölállva próbáltunk egy nagy teremben.
Álmában az ember néha irreális dolgokat is természetesnek vesz. Tamás – miért, miért nem – a kórus mögött volt, onnan figyelt bennünket. Egyszercsak odahajolt hozzám, aki a hátsó sorban álltam, és diszkréten, kicsit talán szégyenkezve is, mint akinek rosszul esik, amit mondania kell, azt mondta nekem, hogy inkább ne járjak többé a kórusba. Mondanom se kell, mélyen lesulytott a dolog, teljesen elkedvetlenedtem. Egészen rosszul éreztem magam, mint egy nyomasztó, baljós álomban, amiben tehetetlenül szenved az ember, és menekülne, de nem lehet.
Valami nesz, talán Botond unokám mocorgása ébresztett fel. Lassan tértem csak magamhoz és lettem egyre vidámabb: de hisz csak álom volt! De jó, de jó, csak egy rossz álom volt!
És ma újra péntek van, és próba van, és én is mehetek próbára...
Jani János
2007 február

Magnificat anima mea Dominum..., amiért minden olyan sér(v)tetlenül hangozhatott el a tegnapi hangversenyen, amiért olyan családias és gyönyörű volt a hely, amiért megannyi mosolygós, számunkra ismeretlen ember érezhette azt, amit mi magunk, amiért a hangoknak a sötétlila helyett világos, rózsaszín és gyertyaillatú tónusuk lehetett – elvégre a remény vasárnapja volt –, amiért az énekes szólótétel zenekari betétként is belesimult zenei környezetébe, amiért Zádori Mária immáron másodszor is megajándékozott csodálatos hangjával, amiért a csembaló olyan szépen helyettesítette az orgonát, amiért a beavatottak számára nem ismeretlenül és a hely szelleméhez igazán illően a megszokotthoz képest apróbb és finomabb mozdulatok, olykor mosolygós és tréfás gesztusok vezettek, amiért a szemek is beszéltek, amiért a vár igazán hangulatos volt (talán adventi estén még sosem jártunk ott), amiért hazafelé még indult az autó, még ha ma már nem is tette ezt... . Mindenért.
05. 12. 13.

Éjkirálynő egyedül festi feketére az egész égboltot, majd a Csillaggyújtogató gondoskodik a csillagfényről. A Holdtündér kivilágítja a Holdat, és álomport szór a Földre.
Hosszú évezredek óta így működik ez. Mindenki csendben teszi a dolgát,és mi, emberek sokszor az egészről semmit nem tudunk.Egy napon azonban történt valami. Éjkirálynő megunta hosszú feketeruháját, megunta a sötétséget, és a Csillaggyújtogató feladatárakezdett áhítozni. Elképzelte, ahogy minden éjjel az ő keze nyománragyognak fel a csillagok, ahogy fényre gyújtja az univerzumot, ahogy mindenki az ő művét csodálja.
Addig álmodozott erről, míg teljesen az ábrándjai rabjává vált. Egy napon összeszedte minden bátorságát, és meglátogatta a Csillaggyújtogatót. Elmesélte neki, hogy milyen régóta vágyik rá, hogy ő gyújtsa meg a csillagokat az égen, és hajnalban ő oltsa majd el őket. A Csillaggyújtogató teljesítette Éjkirálynő álmát, de csak egyetlen éjszakára. Éjkirálynő boldogan fogadta el az ajánlatot.Éjkirálynő vidáman indult el, és gyújtogatta sorra a csillagokat, amik gyönyörűen szikráztak az űrben. A Csillaggyújtogató pedig végre aludtegy nagyot.
Aznap éjjel Éjkirálynő mást csinált mint szokott, így senki nem festettefeketére az eget, következésképp nem volt éjszaka, és egyetlen kicsicsillag sem látszott a Földről.
A Csillaggyújtogató azonban bölcsen hallgatott, és türelmesen kivárta, míg Éjkirálynő erre önmagától rá nem jön. Szinte órára pontosan tudtakésőbb, mikor történt meg a felismerés. Attól a naptól fogva az éjjel mély bársonyfeketévé vált, a csillagok pedig soha nem látott ragyogásba vonták az égboltot.
07. jan.

Néha elgondolkozom, hogy miért is énekelek (egyházi)kórusban? Vallási elkötelezettségből, vagy kizárólagzenei passzióból? Azért merem remélni, hogy szolgálatunk „tömjénfüstje” néha egyenesen száll fel oda, ahova kell, és egy kicsit kedves az Isten előtt! A tevékeny ember alázatával egy picit bízzunk oda fel is!
06. dec.

A tanár a következő kérdést tette fel diákjainak:
– Minden, ami létezik, Isten által való?
– Igen! – válaszolta bátran egy diák.
– Tényleg mindent Isten teremtett? – kérdezte újból a tanár.
– Természetesen – ismételte a növendék. De a tanár így folytatta: – Ha Isten teremtett mindent, akkor a rosszért is ő a felelős.
– Kérdezhetek öntől valamit?
– Természetesen! – így a tanár.
– Létezik a hideg?
– Milyen kérdés, persze, hogy létezik. Te még sohasem fáztál?
A fiú válaszolt:
– Valójában, uram, hideg nem létezik. A hideg csak a meleg hiányát jelenti. Minden test vagy tárgy érzékeny a környezetváltozásra vagy az energiaátvitelre. Az abszolút nulla tulajdonképpen a meleg hiánya. Akkor ezen a hőmérsékleten minden anyag mozgás- és reakcióképtelen lesz. Az ember ezt a szót a nem elegendő meleg érzésének kifejezésére találta ki.
A diák folytatta:
– Létezik a sötétség?
– Persze! – válaszolta a tanár.
– A sötétség ugyanúgy nem létezik, az csak a fény hiánya. A fényt tudjuk vizsgálni, a sötétséget nem. Használhatjuk Newton módszerét arra, hogy a fehér fényből töréssel sok színt kapjunk. Azonban a sötétséget nem tudjuk mérni. A fény egyetlen sugara megtörhet a sötétben és meg tudja azt világítani. Hogy tudja megmérni, milyen sötét a világűr? Úgy, hogy megméri a fény erősségét. A sötétség egy szó, melyet az ember talált ki, hogy körülírhassa, mi történik, amikor nincs fény.
Végül a fiatalember így szólt:
– Uram, létezik a rossz?
– Persze – válaszolta a tanár. – Látjuk az embert a másik iránti naponkénti embertelenségében. Ez nem lehet semmi más, mint a rossz.
– Valójában rossz nem létezik, uram, legalábbis önmagában nem. A rossz Isten hiánya. Ugyanúgy, mint a sötétség és a hideg esetében. Ez egy szó, amivel az ember azt szerette volna kifejezni, hogy kevés van az Istenből. A rossz annak az eredménye, hogy az ember híján van Isten szeretetének. Isten szeretete az Ő ajándéka a szívünkben. Úgy, mint amikor felkapcsoljuk a villanyt, vagy kizárjuk a hideget.
A tanár leült.
A fiatalember – Albert Einstein – szintén.
06. dec.

Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Kányádi Sándor
06. nov. 15.

Kedves Dalostársam,
ünnepnapok után rendre az üzletek ajtajára írják: leltár miatt zárva. Jómagam is így tettem – kis szünet szükséges a jobb kilátáshoz. A hely, az idő és az ok szép találkozását élhettem át az elmúlt hétvégén, hiszen a szívemnek oly kedves a történelmi Magyarország zenéje, M. Haydn emlékezete valamint a Nagyváradot Salzburggal összekötő mester lépteinek tapinthatósága. A Gábor misét Ő mindkét székesegyházban megszólaltatta s ez a harmónia nekünk is megadatott pontosan ugyanígy, ebben a sorrendben. Gondoltatok erre? Gondoltátok volna? A kórusban növekedő gyökereink mellé most először soroltam muzsikás múltunk számtalan pillanatát, azokat az éveket, amelyek vendéglátónkkal voltak négykezesek. Fej fej mellett, valóban vállvetve muzsikálni, a külön készült főzetek közös zamatát kanalazni egyenrangú öröm volt. A számvetés mindezen felül tovább duzzasztotta a bevételi oldalt: a sok segítő kéz, amely a lehetséges programok, útvonalak, gazdasági ügyek, finomságok, frissítők, érzékeny kérdések... megoldásában buzgólkodott. Ipoly atya azonnali készsége az ismeretlenbe, a misekönyv nélküli szentmise, lelkiindítása, amelynek elfogadását nekünk – az éneklés mögé bújóknak – is gyakorolnunk kell. A bencés atya befogadó mozdulata, amely ritkán látható gótikus teret nyitott meg számunkra. A motetta itt, amelynek ritka szépsége e sajátos helyzetben már nemcsak rajtunk múlott.
Köszönöm nektek, hogy leírhattam a fentieket. Annak lehetőségét, hogy az együttlét – néha ellentétes érdekeink mellett – harmóniában találkozott. Azt az elkötelezettséget, amit autóval utánunk lendülő társaink ezzel kifejeztek. Azt a figyelmet, amely az Agnus-t felemelte a belesétálóktól. Azt, hogy eltérő fizikai állapotunk ellenére, mindannyian teljesértékűek lehettünk. Azt, hogy a célvonalnál a Gondviselés a tenyerén hordozta énekes szolgáit. Mindezek érzésével készülök, hogy hálaadásként Boldogasszony ünnepén ismét megszólaltassuk a Gabriel misét, az oltárnál Ipoly atyával összekössön minket e sajátos városmisszió.
06. szeptember 28.


Drága Barátom,
nem tudhatom, hogy a Gondviselés a végletekig megpróbál vagy inkább magához szólít a túlsó partra. Ha így lenne, nagyon szeretnék Tőled elbúcsúzni, de bizonytalan vagyok abban, hogy elfogadnád-e. Életem hosszú és szép kalandjának, a kórusnak vagy mindent bíró és mindent adó szegletköve, amit kitörölhetetlenül őrzök a lelkemben. Szokták mondani: nincs pótolhatatlan ember. Ez nem igaz. Ha nagyon kevesen is, de ők pótolhatatlanok. Ezek közül az egyik maradsz mindörökké.
csányi tamás, magyarország
2008. november 9.